Rám zuhant

mint lángoló torony
zuhant rám az
életem
a törmelék lenyom
magam alá gyűröm
két kezem
süllyedek már
s hagyom
a sittkupac tetején
egy fénykép csillog
apám ölel, úgy
tizenöt éves vagyok
nem messze egy másik
azt hiszem a gyermekem
meggyűrődve újabb
talán a szerelem
fekete-fehér
a többit nem látom
ennyi csak ennyi
pár piruettező levél

bukott angyalom

Isten által száműzött
szellemként éltél
félig démon félig ember
kiszemeltél s megigéztél

hangod befogadtam
szemed után a szádat
magamban mormoltam
szeretlek utállak

szörnyű s gyönyört adó
ágyékmagányod
égbe és pokolra
egyszerre rántott

de téged bukott angyalom
árnyékvilág vonzott
vagy talán a hangom volt
túlontúl hangos

feneketlen mély kút
lehet csak otthonod
menekülj, rugdal már
nefilim magzatod

engem riaszt e kor

engem riaszt e kor
e nyakig öltözött világ
csak zuhog, zuhog az eső
s mint a fű, nő a magány

álarc mögé rejtőzik
minden ami szép
citerázik a szerelem
s behunyja szemét

mohó agyak csapdájában
vergődik a gondolat
mi szabad, nem más
mint napfénykáprázat

engem riaszt e felöltözött világ
de túlélheted ezt is, ne félj
ha elég erős vagy
hogy egyedül élj

álmot láttam fiam

álmot láttam fiam
te kiscsikó voltál
napfényes szép réten
sárga sörényed
lobogott a szélben

s veled kacagtam
ha dobbantottál nagyot
mert füvek sóhajában
gyúltak ott csillagok
te összeszedted
és mind elém szórtad
majd felszálltál
hogy új csodát mutass

szívem félelemben dobogott
tudtam a Holdat s Napot akarod

„nézd anyám a szárnyam
én repülni fogok”

„hogyne látnám fiam
de gyenge még a szárnyad
ha majd szép erős lesz
akár égig szállhatsz”

szavam sem hallottad
vágtáztál a szirtre
zabolátlan kiscsikó
ugrottál az égbe
s én futottam utánad
ne tedd fiam ne tedd
szakadék szélén zokogtam
utol nem értelek

súlyos álmomból még
fel sem ébredtem
kicsi csikó fiam
láttalak a mélyben