Dadogunk

Marci tizenöt volt, amikor először találkoztunk. Súlyosan dadogott.
A feszítő gyakorlatok után mindig relaxáltunk. Lefeküdtünk a szőnyegre, és máris a tengerparton napoztunk. Éreztük, ahogy talpunkat elérik a hullámok, és beszívtuk mélyen a sós levegőt. Ilyenkor folyamatosan tudott beszélni.
- Én miért dadogok?-kérdezte egyszer váratlanul.
- Kiskorodban megijesztett egy kutya. Emlékszel?
- Igen. a kerítésen húztam végig a kezemet, és...hatalmas, fekete kutya volt...te ijedtél már meg kutyától?- kérdezte.
- Igen - feleltem - még meg is harapott.
- Nagyon megijedtél?
- Persze, ráadásul még tetanuszt is kaptam.
- Akkor te miért nem dadogsz?
- Nem, nem mindenki kezd el dadogni. Te érzékenyebben reagálsz a megrázkódtatásokra, a nagy bánatra, de még a váratlan örömre is.
- De egyszer elmúlik, és ugye meggyógyulok?
- Akár évekig tünetmentes lehetsz, mégis ha tragédia történik, vagy eltalál egy hatalmas szerelem, akkor újrakezdődhet.
- Ez nem túl jó dolog - mondta lemondóan.
- Hohó, ne olyan gyorsan! Az érzékenység mást is jelent. Például, megérted a másik embert, akkor is, ha nem beszél. Érzed, ha fáj neki, és tudsz segíteni rajta. Emlékszel, a múltkor kiálltál Tomi mellett, amikor mindenki bántotta? És azt tudtad, hogy sok színész dadog? Mégis a színpadon sohasem akad meg.
- Most azt mondod, legyek arra büszke, hogy dadogok?
- Igen, húzd ki magad, és légy rá büszke!
- Rendben van, de most már végképp nem értem, hogy te miért nem dadogsz- mondta nevetve.
Marci pár hónap múlva tünetmentes lett.
Nemrég összefutottunk az utcán. Elújságolta, hogy a Színművészetire készül, és van egy csinos barátnője.
Amikor elbúcsúztunk, egészen közel hajolt, és azt mondta:
- Olvastam a verseidet. Tetszenek. De most már azt is tudom, hogy te is dadogsz. Én a hangokban akadok el, te meg a betűkben.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy Marcinak végül is igaza van. Mindketten dadogunk, mert érzékenyebbek vagyunk, mint sokan mások. Ha esni kezd, bennünk a Nap is lezuhan, de erdők leszünk, ha rigófüttyöt hallunk. És rajtunk kívül még rengeteg ember dadog. Ezerféle tüneteink vannak. Talán csak egy tengerölelte szigeten lehetnénk teljesen tünetmentesek. De nem lenne az egy idő után roppant unalmas?
Különben is, akkor ki védené meg a Tomikat? Ki játszaná el a színpadon Rómeót vagy Júliát? Ki etetné meg télen a rigókat? És ki szögelné vissza az égre a Napot, ha mi dadogók egy szigeten éldegélnénk?
Ja, és persze, ki dadogná el akkor ezt a történetet?

Dagály

bennem akkorára nőtt a tenger
hogy eláztattam a napot is

Utálom a halat

túl voltál akkor már az üveg barackon,
amikor kifogtad azt a nyomorult halat,
s hordoztad körbe részeg diadallal,
emlékszem, még le is fotóztalak.
aztán a konyhaasztalon úgy vágtad fejbe,
hogy a meszelt falon csorgott le a véres latyak,
s mikor én a bőrét nyúztam,
már horkoltál, mint egy rozzant gőzvonat.
habpürével tálaltam, s míg te jóízűen etted,
fejemben az járt, hogy mennyire utálom a halat,
és sütök holnap fahéjas gyümölcskenyeret,
ha most egy szálka a torkodon akad.

Indigó aura

különös fénygyerek.
mindent másképp csinál,
mint a többiek.
még nem is beszélt, de már ordított,
elindult, mikor még mászni sem tudott.

akartam, hogy olyan legyen,
mint más gyerek, okos és szép,
de csak azért is keverte bével a dét,
eldobott minden ékezetet,
mondat közepére tette a jelet.

mégis, mikor feladtam,
és asztalomra dőltem,
simogatott és vizet hozott.
akkor értettem meg, hogy
megváltoztatni őt soha nem tudom,
de ha hagyom, indigó aurát fest körém.

Kísértesz

jó voltam nálad, melletted egészen
csupasz lehettem.
egyszer meg is jegyezted,
mi lenne, ha te meg én,
de akkor még hittem, hogy
nekünk ezt nem szabad,
okom sem volt rá, hogy csaljak.

nemrég a koncerten találkoztunk,
kicsit nyúzott voltál,
fenekeden lötyögött a nadrág.
csak a szemed volt ugyanúgy, ugyanaz,
utoljára akkor láttalak.

aznap éjjel nem ment az alvás,
a teraszon cigiztem a nyirkos hidegben,
rengeteg csillag volt az égen.
aztán az egyik kinyílt, és lobogó csóvát húzva
zuhant a semmibe.
meglepett a januári üstökös.

másnap tudtam meg, hogy szétroncsolt a rák,
egy emberélet, egy csillaghalál,
Uram, micsoda pazarlás.

Átmeneti fémes állapot

átmeneti fémes állapot

ha satu közé szorítasz, sem mondom meg,
hogy égnek el a lantanidák, már az sem fontos,
mi az a paramágneses hatás.
pedig talán tudom is, hidd el,
igaz, hogy nem a gimiben tanultam,
Csubakka hiába mondta el kilencvenkilencszer.
a periódusrendszeren én is elestem,
még izgága pintyek zizegtek fejemben.
csak amióta a bójákon túl úsztam,
és a mélyvízen evezek, innen nézve tudom,
hogy mik azok az átmeneti fémek, és
a kémia órák voltak a szürke lágy lantanidák,
a levegőn zöldes fényben égtek el.

érkezem

már nem emlékszem, melyik úton jutottam el hozzád,
közben hány piroslámpán hajtottam át,
és, hogy az útszélén rendőr állt-e, vagy prostituált.

ismerős utakon hajt így az ember,
hogy hátradől, és csak nyomja a gázt,
nem figyeli jobbra, vagy balra megy,
főúton halad vagy kisutcán,
csak azt tudja biztosan, megérkezett.

de visszafelé kivilágított utakon jövök,
és óvatosan vezetek,
mert nem tudom, még hányszor kell érkeznem,
hogy maradhassak végleg.

...

fohász

lábad előtt bokor vagyok
áganként tördelsz le. Uram.

galambokat etettél

galambok röppentek előlünk
ahogy futottunk a rakpartig
nem gondolva a latin órára
mohón faltuk a cseresznyét
pöcköltük magját a folyóba
arcunkba fényt szórt
a hullámverés
mozdult a csend
lépés lépésre
suttogás suttogásra
mintha mindig
ezt tettük volna
pedig csak akkor
tanultunk szeretni

azt beszélik
három gyereked van
és még mindig ugyanaz a nő
de tegnap láttalak
a téren galambokat etettél
pillanatokra szűkült a boldogság
te észre sem vettél
s én tovább sétáltam
álmaimban
idegenül

vetkőzöm

én belülről kezdem
oldani blúzomat
s úgy tépem le magamról
hogy még a szívem is
kilátszik a bőröm alól
pedig tudom a vadász
csak éhes őzre vár
és talán ha félnék
sosem hullanék
mégis belül vetkőzöm elébb
hogy letehessem eléd
ezt a lüktető vérző valamit
s ha kell neked
majd leveszem utána
a ruhámat is

ma nem írok

nem írok ma verset
és nem festek csillagot
az ég is fakófehér
mint a hónapos szennyes
mi mosásra vár
s henyél a Jóisten is
ahelyett hogy súrolná
az sem érdekli
hogy fogam vacog
és kívül belül
minden idegen
csak a jég, csak a dér
csillog
meg az a fekete madár
kárálja rekedten
hess innen nyár
hess innen szerelem
ma nem írok verset
csillagot is
csak takarómra hímzek
s álmodok nyarat tavaszig

ne kövess

ne akarj ne kövess
nem az vagyok aki
ingedet simítja
párnád nem én leszek
körülnéztem nálad

de nem jöhetsz közelebb
ajtómra lakatot

már hiába tettem
magamra zártalak
maradtál végleg bennem

Rám zuhant

mint lángoló torony
zuhant rám az
életem
a törmelék lenyom
magam alá gyűröm
két kezem
süllyedek már
s hagyom
a sittkupac tetején
egy fénykép csillog
apám ölel, úgy
tizenöt éves vagyok
nem messze egy másik
azt hiszem a gyermekem
meggyűrődve újabb
talán a szerelem
fekete-fehér
a többit nem látom
ennyi csak ennyi
pár piruettező levél

bukott angyalom

Isten által száműzött
szellemként éltél
félig démon félig ember
kiszemeltél s megigéztél

hangod befogadtam
szemed után a szádat
magamban mormoltam
szeretlek utállak

szörnyű s gyönyört adó
ágyékmagányod
égbe és pokolra
egyszerre rántott

de téged bukott angyalom
árnyékvilág vonzott
vagy talán a hangom volt
túlontúl hangos

feneketlen mély kút
lehet csak otthonod
menekülj, rugdal már
nefilim magzatod

engem riaszt e kor

engem riaszt e kor
e nyakig öltözött világ
csak zuhog, zuhog az eső
s mint a fű, nő a magány

álarc mögé rejtőzik
minden ami szép
citerázik a szerelem
s behunyja szemét

mohó agyak csapdájában
vergődik a gondolat
mi szabad, nem más
mint napfénykáprázat

engem riaszt e felöltözött világ
de túlélheted ezt is, ne félj
ha elég erős vagy
hogy egyedül élj

álmot láttam fiam

álmot láttam fiam
te kiscsikó voltál
napfényes szép réten
sárga sörényed
lobogott a szélben

s veled kacagtam
ha dobbantottál nagyot
mert füvek sóhajában
gyúltak ott csillagok
te összeszedted
és mind elém szórtad
majd felszálltál
hogy új csodát mutass

szívem félelemben dobogott
tudtam a Holdat s Napot akarod

„nézd anyám a szárnyam
én repülni fogok”

„hogyne látnám fiam
de gyenge még a szárnyad
ha majd szép erős lesz
akár égig szállhatsz”

szavam sem hallottad
vágtáztál a szirtre
zabolátlan kiscsikó
ugrottál az égbe
s én futottam utánad
ne tedd fiam ne tedd
szakadék szélén zokogtam
utol nem értelek

súlyos álmomból még
fel sem ébredtem
kicsi csikó fiam
láttalak a mélyben

észrevétlenül

veszem a kalapom
elmegyek tőled
utánam se nézz
utánad se nézek

ne is bánd mi elmúlt
a ház rég huzatos
elaludt a holdunk
újat már nem gyújtok

ajtót nem is csapok
kabátot sem veszek
már tegnap elmentem
észre sem vetted

perlekedek Uram

ne imát taníts nekem
ne kényszeríts térdre
minden bűnöm ismered
semmit nem érne
add nekem inkább
a farkas vonyítását
addig üvöltenék
míg végleg elunnád

mert bár hittem is
Uram hogy létezel
de semmi vagyok
ha bennem nem hiszel
és hatalmad csak annyi
hogy nem voltál sosem velem mégis
mégis magamra tudtál hagyni

boszorkányok éje

halan/dokk/

hamvadat a szél
szórta, kertedben mégis
nefelejcs nyílik

folt

szennyesbe gyűjtött rongyaid
megette már a penész
kimosni kevés vagyok
kevés
de feslett ingeden
még a folt lehetek
ha felvarrsz
le nem téphetsz
mert én le sem szakadok
tűbe fűzöm a holnapot
ha te úgy akarod

Csak a csend...

Eléred gyönyörűm...

rút kiskacsás

hattyús

csízzzzzzzzzz

galambos

bárányos

házad is lángra gyullad

nem csak az éग...

tükörben

meg is fordíthatod...

tüskék

fenyőtüskék közt

vihar készül

vihar lesz...vagy nem.

aranyban

nézd a folyót, minha aranyból szőtték volna...

ezüstben

néha ezüst...

kékben

néha kék a folyó...

nos, évi megpróbálja beszerkeszteni az egyik verses fotóját. "amatőr költő" a címe. ha már a dokkra nem sikerült szegénynek, mert csödö nem árulta el hogy kell, talán ide sikerül neki.

hahó! sikerült neki:))

évi blogot nyitott

nos, évi blogot nyitott. de még dilemmázik. mit pakoljon bele...tegye bele a verseit?...vagy a fotóit, mert imádja a természetet fotózni...vagy inkább elmélkedjen a világ okos és oktalan dolgairól? vagy tegyen fel ételrecepteket? vagy írjon naplót, esetleg könyvet? szóval, évi nem tudja még mit kezdjen ezzel a bloggal...:)