Dadogunk

Marci tizenöt volt, amikor először találkoztunk. Súlyosan dadogott.
A feszítő gyakorlatok után mindig relaxáltunk. Lefeküdtünk a szőnyegre, és máris a tengerparton napoztunk. Éreztük, ahogy talpunkat elérik a hullámok, és beszívtuk mélyen a sós levegőt. Ilyenkor folyamatosan tudott beszélni.
- Én miért dadogok?-kérdezte egyszer váratlanul.
- Kiskorodban megijesztett egy kutya. Emlékszel?
- Igen. a kerítésen húztam végig a kezemet, és...hatalmas, fekete kutya volt...te ijedtél már meg kutyától?- kérdezte.
- Igen - feleltem - még meg is harapott.
- Nagyon megijedtél?
- Persze, ráadásul még tetanuszt is kaptam.
- Akkor te miért nem dadogsz?
- Nem, nem mindenki kezd el dadogni. Te érzékenyebben reagálsz a megrázkódtatásokra, a nagy bánatra, de még a váratlan örömre is.
- De egyszer elmúlik, és ugye meggyógyulok?
- Akár évekig tünetmentes lehetsz, mégis ha tragédia történik, vagy eltalál egy hatalmas szerelem, akkor újrakezdődhet.
- Ez nem túl jó dolog - mondta lemondóan.
- Hohó, ne olyan gyorsan! Az érzékenység mást is jelent. Például, megérted a másik embert, akkor is, ha nem beszél. Érzed, ha fáj neki, és tudsz segíteni rajta. Emlékszel, a múltkor kiálltál Tomi mellett, amikor mindenki bántotta? És azt tudtad, hogy sok színész dadog? Mégis a színpadon sohasem akad meg.
- Most azt mondod, legyek arra büszke, hogy dadogok?
- Igen, húzd ki magad, és légy rá büszke!
- Rendben van, de most már végképp nem értem, hogy te miért nem dadogsz- mondta nevetve.
Marci pár hónap múlva tünetmentes lett.
Nemrég összefutottunk az utcán. Elújságolta, hogy a Színművészetire készül, és van egy csinos barátnője.
Amikor elbúcsúztunk, egészen közel hajolt, és azt mondta:
- Olvastam a verseidet. Tetszenek. De most már azt is tudom, hogy te is dadogsz. Én a hangokban akadok el, te meg a betűkben.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy Marcinak végül is igaza van. Mindketten dadogunk, mert érzékenyebbek vagyunk, mint sokan mások. Ha esni kezd, bennünk a Nap is lezuhan, de erdők leszünk, ha rigófüttyöt hallunk. És rajtunk kívül még rengeteg ember dadog. Ezerféle tüneteink vannak. Talán csak egy tengerölelte szigeten lehetnénk teljesen tünetmentesek. De nem lenne az egy idő után roppant unalmas?
Különben is, akkor ki védené meg a Tomikat? Ki játszaná el a színpadon Rómeót vagy Júliát? Ki etetné meg télen a rigókat? És ki szögelné vissza az égre a Napot, ha mi dadogók egy szigeten éldegélnénk?
Ja, és persze, ki dadogná el akkor ezt a történetet?